2016. augusztus 4., csütörtök

"beskrajan" | Mike & Greg • part 2 | novella




Egy novella két fiúról, akik bár lassan, de
végül  megtanulták szeretni magukat s azt,
 amit az élet kínált.
Vagy épp harcolva, ám
győztesen változtattak rajta.







 Voltak éjszakák, amikor a négy éve történt események rusnya vendégként látogatták meg álmában – vagy épp fényes nappal, a gondolatai képében.
 Habár Mike mindig is ügyesen próbálta a körülötte lévők elöl elrejteni a tényt, hogy mindkét nemhez van szeme, tizenhetedik életévének egy reggelén egy bizonyos könyv árván az asztalán maradt. A novelláskötet, minek borítóján két cowboy díszelgett, nyugodtan hevert, amíg váratlanul egy remegő kéz markába nem került. A lapok enyhén meggyűrődtek a szorítás alatt – puffanás; papír ütődött fával; végül kapkodó léptek visszhangja, amint elhagyják a hálószobát…
 Hogy aznap este Mike Rossi miképp érezte magát? Akár a könyv lapjai, csupán szorítás helyett megtaposva. Állt, mozdulatlanul, szemben a szüleivel, próbálva megszabadulni a torkát karcolgató késektől. Képtelennek érezte magát a megszólalásra. A tekintetek majd’ megfojtották, a bánat, zavartság és enyhe harag, mi bennük ült, minden reményét szertefoszlatta. Hát ekkora baj egyszerűen csak... lenni s szeretni. Nem szükséges ártanod másoknak ahhoz, hogy rossz és undorító légy.
 Azt mondta, hogy tetszik neki egy fiú. Hogy szereti azt a könyvet.
Emberre ártalmas problémák… Fertőző, halálos.
 - Mike… Ugyan. Két éve még tetszett az a lány az osztályodból, most meg csak egy kis figyelemre vágysz.
 - Fiam, kiskorodban elég sok hittanra jártál, magad is tudod, hogy ez mivel járna. De nem jár, mert nem vagy meleg.
 - Nem vagyok meleg. Biszexuális.
 - Mike…
 - Majd beszélünk azzal a pappal…
 -…Ő segíteni fog.
 - Idővel akár meg is jöhet az eszed…
 - Egy hét múlva jelezd, hogyan érzel.
 - Minden rendben lesz.  
És a mondatok pörögtek, csak pörögtek az agyában, megállás nélkül forogtak a kerekek, újból és újból lejátszva a képeket; a szárazságot a torkában, a nedvességet a szemeiben; a mérget az ereiben, a tőrt a szívében. A cserbenhagyottság keserű ízét.
 De legalább meg fog gyógyulni, nem?
Nem – egy héttel utána sem tetszett neki kevésbé a fiú vagy a könyv. Maradt ugyanaz a személy, annyi különbséggel, hogy idejéből immáron hetente két órát a helyi templom papjával töltött. Amikor legelőször lépett be a kicsit elzártabb szobába, mintha jéghideg vizet öntöttek volna rá – valóban itt van, a szülei miatt. A családja végett került ide, mint egy állat, amit bármire be lehet tanítani.
Csakhogy az életnek vannak egészen mulatságos játékai, s lehet, amikor minden veszettnek tűnik, akkor történik valami, ami mindent kifordít ronda külsejéből...
- Tehát, Mike Rossi… Hallottam eme súlyos dologról, ami végett a szüleid kénytelenek voltak hozzám fordulni. Elkeseredtem a helyzet hallatán, elvégre… olyan jó hírében áll a családod az idejárók között – a fekete hajú fiú tenyere izzadt; idegesnek érezte magát, legszívesebben egyszerre sírt és ordított volna dühösen a vele szemben ülő harminc év körüli férfira.
 Andrea, mivelhogy így hívták, s ragaszkodott a tegeződéshez, fanyar mosollyal arcán megingatta fejét. Aztán tekintete, mi feltűnően hordozta magában a kék színt, megragadta Mike-ét, kutatva a gondolatai után.
 - Mondd csak Mike… Biztos vagy az érzéseidben? Valóban tetszik neked valaki a saját nemedből?
 Beszédre képtelen módon, bólintott.
 - Felettébb ironikus… – mondta halkan, majd váratlanul a hollóhajú fiú felé nyújtotta a kezét. Furcsa mosoly ült szája szegletében – Ebben az esetben, üdv a klubban.
…Mondjuk úgy, hogy a szüleid által választott pap fiatal és, nem mellesleg; meleg.
 - Isten hírnökeként megnyugtatlak, hogy van hely odafent olyanok számára is, mint mi. Ne aggódj, jó arc a Nagyfőnök.
 Andrea a hivatásához képest felettébb élettel teli ember volt. Álmokat vésett egy parafatáblába, amik mégis, érintetlenül maradtak feltűzdelve egy rajzszög által. Az oka mindennek mi volt? Egyszerűen csak a megszokás, a biztos pont, hogy papként itt van állása, vannak körülötte ismert személyek. Ám a vak is jól láthatta, hogy a még igencsak fiatal, s pozitív férfit nem egy helyben ülésre szánta az ég. 
 Egyikük sem lepődött meg igazán a tényen, hogy egy hónap ismeretség után szépen lassan elmélyült a kapcsolatuk. Némi korkülönbséggel, azonban mindez nem szabhatott gátat nekik. Tisztességes emberek voltak, érzésekkel, amikről nem ők tehettek.
 Meghatározó év volt Mike számára, talán az egyik legnehezebb, amit meg kellett élnie. S habár Andrea, még ha titokban is, de ott volt mellette, ennek ellenére úgy döntött, hogy a szülei egyelőre nem állnak készen az igazságra. Heteróba vágta magát a szülei előtt – és a magába fordulóbb, szótlanabb Mike Rossi itt formálta meg önmagát, elzárva énjét a családja elöl. Mit tehetett volna? Félt s nem hitt. Nem gondolta, hogy megértenék őt, vagy akár Andreát.
 Tizenegy hónapig voltak együtt, mígnem Andrea, Mike unszolására, úgy döntött, valóban útra kéne kelnie. Elmenni egy másik városba, egy másik országba. Kimozdulni a komfortzónájából. Fájt a búcsúzás? Hogyne, természetesen egyikük sem akart teljesen elválni a másiktól, ámde… az ő fejezetükbe párként csupán ennyi íródott.
Ráébreszteni a másikat, hogy ne adja fel, cselekedjen, vagy épp várjon még egy kicsit. Bírja.

×


 James Lecesne Trevor című kötete finoman telepedett le az éjjeliszekrényre, amikor is az eddig azt tartó kezek a fekete pólót és nadrágot viselő fiút támasztották meg helyette. A szürkés szemek összeszűkültek, fülelve kémlelve az ajtót, ami mögül furcsa neszezés hallatszott. Illetve, mindössze egyetlen dolog jelentette a különöst; mégpedig egy harmadik hang, ami a szüleivel folytatott igencsak aktív társalgást. És ó, az a mély, akcentussal megfűszerezett és túlontúl barátságos hang egy valamit jelentett…
 Mike visszaesett az ágyára, a könyvet az arcára helyezve nyögve irritáltságában egy nagyot. „Ezek szerint a vörös hajú nem viccelt” – tisztázta magában monotonul a tényt, s nagyot sóhajtva dugta be a párnája alá a nem rég elkezdett kisregényt, hogy még véletlenül se kockáztassa meg az észrevételét a szüleinél.  Lassan az elhúzhatós ajtóhoz cammogott, halkan húzva el azt – hogy egy zölden mosolygó szempárral találja szembe magát.
 Szemei elkerekedtek, nem számítva a srác ennyire közel való létére, s lebukásának tudatában előbújt eddigi rejtekhelyéről. Másodpercekig a földet tanulmányozta, mígnem meghallotta anyja hangját.
 - Ez a kedves fiatalember a tudtunkra adta, hogy mégis képes vagy kimozdulni innen.
 Mrs. Rossi arcán olyannyira széles mosoly pihent, hogy a bolygót teljes egyszerűséggel fogta volna körbe; legalább háromszor. Mike nem nézett pontosan rá, helyette pillantása Greg-re esett, ajkain egy szarkasztikus mosollyal, mi csupán annyit üzent számára, hogy „Ma este kasztrálás lesz.”
- Nagyszerű.
 Aztán tekintete röptében végig siklott rajta, feltérképezve a piros kockás, fehérszegélyű, kigombolt inget, mi alatt egy zöld trikó rejtőzött, rajta egy azonos színű rövidnadrággal egyetemben. Ahhoz képest nem is rossz – vont vállat magában, adva egy jó szándékú hetest is a kócos hajra. Alapjába véve ez volt a kedvenc hajstílusa, azonban ő Greg volt – akin nem túl megdöbbentő módon ismételten az a csapnivaló vigyor ült.
 Mike feladóan sóhajtott.
 - Hova megyünk?
 Észre sem vette a rajta ámulattal végigsikló szempárt, és az izgatottságot a moha zöld szemekben. Legalábbis, nem szándékozta figyelembe venni. Ennek ellenére Greg nem hátrált meg, folytatta eltökélten a barátkozást, mert bizony az életét rá merte volna tenni a dologra, hogy Mike Rossi nem mindig ilyen. Jóllehet, mindezt csupán a tetszése a fiú iránt működtette; a reménykedés, hogy megismerheti a folyton napozóágyban ücsörgő, könyveket bámuló fiút. És ami azt illeti, az egyik adottsága – mindenféle viccen kívül – az emberismerés volt; egészen ügyesen meg tudta ítélni, hogy kire érdemes időt pazarolni, s amikor már lefolytatott némi beszélgetést a félig angol, félig olasz sráccal, tökéletesen látta: nem, ő nem seggfej, hanem szimplán egy beburkolódzott, ember társaságot nem igazán kedvelő húsz éves.
 Ez megállította? Nem.
Mike Rossi sajnálatára, abszolút nem.
 - Lemehetnénk a vásárba.
 - Mintha egyikőnk sem járt volna ott elégszer…
 - Mike Ro…!
 - Jó…

×
 
 
 Nem gondolta volna, hogy a horvát srác tíz másodpercnél tovább szótlan képes maradni; most mégis, már vagy három perce sétálgattak az esti bódék között, bármiféle hang nélkül. Óvatosan oldalra pislantott, s ekkor vette észre, hogy a zöld szemek őt fürkészik, ezzel enyhe ijedtséget okozva benne. Greg mosolygott, de valahogy a hétköznapi ’mindig boldog vagyok’ mosoly helyett ez amolyan gyanakvóan, kutakodóan hatott.
 - Ha már ennyire bámulni van kedved, mehettünk volna inkább moziba…
A furcsaságokat tetőzve a Živković fiú bármiféle hang kiadása helyett mindössze megvonta vállát, továbbra sem hagyva el viszont idegesítő szokását – miért mosolygott ennyit? Mike hitetlenül, bár alig láthatóan ingatta a fejét. Még azt hitte, hogy rajta nehéz kiigazodni!
 Épp valami velős megjegyzés készült hangszálai által felbugyogni, amikor Greg hirtelen megtorpant. Felhúzott szemöldökkel pillantott rá, aztán az indok egy másodperc alatt tisztává vált.
 - Mi van, kis buzi? Elhagyott a barátod?
Az ingerült hangok az út melletti dombról, egy fás részről érkeztek. Három tinédzser fiúnak látszó alak állt egy kisebb figurával szemben. Mike összeráncolta a homlokát, nem igazán értve a szituációt: mit akarhat néhány tizenhét éves egy körülbelül tizenkét évestől? Gúnyos ábrázatot öltöttek arcizmaik, míg testtartásuk némileg fenyegetően tornyosult az alacsonyabb, magát összehúzó fiú fölé. Biztosan nem fogócskázásban szándékoztak segíteni.
 Amikor Mike oldalra fordította fejét, meglepődve tekintett Greg kihűlt helyére. Már majdnem azt gondolta, a vörös hajú itt hagyta, amikor szeme sarkában egy ötödik személy furakodott be a dombtetői jelenetbe.
 Mi a rákot csinál?
 - Már megint nincs jobb dolgotok?
 Mike közelebb merészkedett néhány lépéssel. Hogy meglepte-e a látvány? Nos, először is, a hanglejtés – való igaz, hogy nem ismerte régóta a horvát srácot, ámde valahogy soha nem volt képes elképzelni őt fagyos szemekkel és ennyire bosszús hanggal. Greg a kisfiú elé lépett, közel a barna, tüskés hajú egyedhez – az ő szemei is szikráztak az újonnan érkezett látványára.
 - Ahogy látom, neked sincs. Mindig jössz őrzőt játszani a kis pöcs felett. Fizet neked, vagy mi? – száján cinikus mosoly játszott. Greg kezei ökölbe szorultak, s ha nem lett volna ott még a másik két tinédzser, valószínűleg nevetve simogatta volna meg az undorító vigyorú kis szemetet az öklével.
 Mike ugyan nem akarta bevallani, de mellkasát parányit kezdte piszkálni az az aggódás nevezetű érzelem. Lassú tempóban feléjük lépkedett; ha esetleg elfajulna a dolog, közbeléphessen, vagy legalább besegíthessen a püfölésben. Habár, az aligha lélegző izmai nem ujjongtak az ötletért – nem volt egy harcos fajta.
 - Nem mindenki készült seggfejből, tudod? Szimplán ez a megoldás. Hagyjátok végre békén.  Mégis mi a lószart ártott nektek?
  A Živković srác káromkodott – Mike fejben megtapsolta.
 - Hogy egy retkes homo –
Csatt.
Vér csöpög az orrból, döbbent tekintetek s tátott szájak, egy kisfiú elfojtott kuncogása; remegő kéz, mi Greg-hez tartozik.
- Cazzo – szaladt ki Mike száján, majd öntudatlanul semmisítette meg a kis csapattól való távolságot, hogy aztán a fülig vörös színben úszó fiú mellé lépjen. A vérző egyeddel nem igazán törődött.
 - Haladni kéne, nem?
 - Még nem végeztem. – Morogta Greg, majd haragja szépen lassan váltott valami keserűbbe és gúnyosabba – Még valami, ti seggarcok!
 Megragadta az immáron nem oly’ nagy hévvel magabiztos fiút, kinek társai csupán némán figyelték, mi játszódik a szemük előtt. Valószínűleg egyikük sem szándékozott mélyebben belekeveredni a dologba. Félhangos szisszenés hallatszott, ahogy egy hát erősen ütközött fatörzsnek.
 - Amint látod, nem blöffölök, te szemétláda. Kóstolgass még, aztán az elvileg csinos képedet szépen átalakítom. – A vörös hajú ellépett tőle, engedve, hogy a megszokott jó hangulata visszamasírozzon belé. A kisfiú csodálattal a szemében figyelte minden egyes mozdulatát – akárcsak Mike. – Nem fogok több esélyt adni neked. A rendőrség száma jó egyszerű; egy pillanatba kerül és vonalban lesznek. Fogd fel, hogy az élet nem egy szaros játék, mielőtt túl késő!
 Hétköznapi hősök - Mike ugyan csupán később jött rá, hogy Greg Zivković egy közölük.
 

2016. július 29., péntek

JUNE | A Romok Istenei | part II | • | novella

hey :)
Köszönöm szépen a megtekintéséket, csak WOW. Köszönet érte. :)
Lett egy új modul közben,minden bejegyzés alatt van 5 darab keksz (imádom a kekszet), amin lehet értékelni a történetet. Használjátok nyugodtan :) :P
Kellemes nyarat kívánok, és remélem, elnyeri a tetszéseteket ez a kis sztori :)
Kaede. xx

 >> 1. rész. <<

___________


| 000. |


 Jéghideg volt a bőre. Hófehér, sápadt, akár a hóvirág vihar tépte szirmai. Ahogy a normál hőmérsékletű kéz lefejtette a koromfekete bőrkesztyűt, s a remegő ujjakat sajátjaiba zárta, Keith tekintete lassan komorból világosabbra váltott – épp annyira, hogy a szürke szemek ne veszhessenek el reménytelenségben, amikor a dohánybarnába pillantanak.
 Keith nem tervezte magára hagyni Charlie jelenleg így is nehezen elnyerhető figyelmét.
 - Mi a terved? – hallatszott a rekedtes suttogás a fiatalabb fiútól. Nyelt egyet, idegesen fürkészve az övére kulcsolódott kezeket. Rég történt már, hogy ennyire közelről támadta meg Keith Gallagher furcsán behálózó jelenléte.
 Az idősebb fél vontatottan megvonta a vállát. Száján tanácstalan félmosoly pihent.
 - Nincs tervem. De a mérgezett tüskét minél előbb el kell távolítanunk a gazdatestből.  







| 002. |

- Baszki, bocs!
 - Ez meg ki a tököm?
A második, nem túl előnyös találkozás Charlie Donovan-nel – a barna szemű nem pont így vázolta maga elé a jelenetet. Ahogy a fekete hajú fiú a szemét eltakarva oldalazott ki a piszkos, eredeti használatra képtelen fürdőszobából, Keith-ből valahogy a legapróbb kedv is tovaszállt, hogy folytassa a semmiből támadt procedúrát a rajta fekvő, türelmetlenkedő csávóval. Hirtelen felindulásból bocsánatkérően rámosolygott, arrébb tolva a talán Mick névre hallgató tizenkilenc évest, s felpattanva indult meg az újonc nyomába. Megforgatta szemeit az utána kiabáló hangra, miközben nem nagy sikerrel próbálta normálisra igazítani magán a fehér inget. „Faszfej.” – morogta magában, realizálva, hogy a srác teljességgel strapára vágta a felsőjét. Szerette a világos színeket; ha már a körülötte levők sötétséget esznek reggelire, valami legalább hordoz magában némi pozitivitást.  
 Akit pedig tisztességesen követett, nos, belőle túlzott észrevétellel hiányzott a rosszindulat.
 - Bocs, megállnál egy pillanatra?
 Semmi követelőzés nem csengett a hangjában, egyszerűen tartott attól, ha kiérnek a romos épületből, nyoma vész a fiúnak. Néhányan saját jelenetet rendeztek még a rendes küzdelmek után.
 - Nyugalom, nem teszek említést senkinek a benti jelentről, ha amiatt aggódsz! – emelte maga elé a szürke szemű a kezeit, s habár hathattak volna védekezően, sokkalta inkább csengett némi derűvel. Mint amikor azt hiszed, valami szörnyűt követtél el, de végül az érintett illető csak ingatja a fejét azon, hogy minek akadsz ki kis semmiségeken.
 - Igazából csak arra voltam kíváncsi, hogy mi hozott ide. Ma látlak itt másodszor.
 - June-nal jöttem. Mostanában így vezeti le a feszkót.
 June Donovan – tehát valóban vele van. A név hallatán Keith arcára enyhe fintor úszott, mit az alacsonyabb fél még a fény hiányában is sikeresen elkapott. Mint akit felismerés ért, meglepődve húzta fel szemöldökét s tette keresztbe karjait. Ajkain pimasz mosoly játszott.
 - Téged páholt el ezelőtt!
 - Én is üdvözöllek. – Horkant fel Keith, elejtve a kimért maszkját egy másodpercre. Arca enyhén piros lett volna, ha nem tanulja meg palástolni az érzéseit. Nem tett jót a fiú felismerése az önbecsülésének. – Keith vagyok.
 - Charlie Donovan.
 - June a…?
 - Egy jó barátom, és a… bátyám felesége volt, amíg… meg nem halt.
 - Ó. Hát… – Mélyrepülés a hangulatban, s Keith félt, hogy feltépett néhány sebet. Az eddig egész jókedvű arc fekete-fehér színeket kezdett magára varrni. Helyre kellett hoznia; a búslakodás nem állt jól a hollóhajúnak. – Gyere.
 - Hova?
 - Tetszeni fog. Bízz bennem!
 Gondolkodás nélkül megragadta Charlie karját, és egy biztató mosoly kíséretében húzta maga után a megszeppent fiút.


|||

 - Hű
 - Na?
 - Azt hittem, valami... nagyszabású lesz. 
 Keith-től erre csupán egy horkantás hallatszott. Persze; hisz' nem minden hímneműt tud lenyűgözni egy magas épületről való kilátás – ami ráadásul csupán a poros, némileg roskatag város részére engedi a szemet.
 - Szerintem olyan, mintha mi lennénk Isten.
Charlie sötét szemöldöke felhúzódott, s érdeklődve fordította el tekintetét a mélységbe lógó lábáról a karjain támaszkodó szőkeségre. Furcsán sokat mosolygott ahhoz képest, hogy ő maga is egy harcos volt – úgy látta, a küzdők jobban pártolják az otrombaságot.
 - Hogy érted? 
 - Itt ülünk, az emberek, a város felett! Belátunk szinte mindent: abban az utcában épp meglopnak egy nőt, pár száz méterrel arrébb pedig, uh... pont erősen agyonvernek valakit – és mégsem teszünk ellene semmit. Ülünk és figyelünk. 
 - Igazából csak a szegényebb részre van kilátás. Ráadásul lehetetlen lenne, hogy minden rosszat meggátoljunk. – Charlie felkuncogott, majd magán észlelve Keith rosszalló pillantását s látva szemforgatását, arca átment valami... egészen lágyba. – De amúgy ja; a Romok Istenei.
 - A Romok Istenei! 
 Az égbe emelték karjaikat, s talán kicsit túlzott, de mégis ott lévő lelkesedéssel kiáltottak torkuk szakadtából, hagyva, hadd hallja akárki, ki halandóként elsétál talpaik alatt a szemetes és bűzös utcákon. 
 Az ember néhány percre megengedheti, hogy szentnek érezhesse magát.  


|||



 Valahogy mi, kétlábú és ránk fogottan magas intelligenciával bíró teremtmények képesek vagyunk félni a másokhoz való kötődéstől; aztán ha a dolog mégiscsak megtörténik, egész lényünk függni bír az illetőtől. Néha, még ha tisztában is vagyunk szeretett személyünk rossz döntéseivel, követjük, hamar feladva a jó útra való meggyőzést. Beszippant, akár egy fekete lyuk, és énünk egy része lassacskán elszivárog, maga után hagyva egy klónt, mi robotként követ minden utasítást.       
 Charlie Donovan-t majdnem teljesen elnyelte e süllyesztő
Az egész ártatlanul kezdődött, évekig úgy maradva: a bátyja, Cedric hazavitt egy igencsak jó kiállású, mosolygós és kedves lányt. Bemutatta, mint barátnője, s Charlie valami folyvást egyre többször tudott végbehajtani vele egy-egy érdekes vagy egyszerűen jó hangvételű beszélgetést. Könnyű volt megállapítani: Cedricnek ő az a bizonyos lelki társ, aki ha talán nem is élete végéig, de sokáig vele fogja járni az utat. Több mint jót tett bátyjának June léte.
A sokszor negatív férfiba élet költözött. 
 - Azt ne mondd, hogy nincs senkid! Ilyen pofival?  
 - Megvagyok én egyedül, hagyj már! – Charlie elütötte az arcát játékosan csipkedő kezeket, mire a lányból már-már csilingelőnek mondható nevetés tört elő
 June megingatta a fejét, majd világoskék szemei barátias kíváncsisággal fürkészték a duzzogni készülő fekete hajút. 
 - Na és milyen lelkeket preferálsz? 
June szándékosan nem használt nemet. Különösebb sejtése nem volt azzal kapcsolatban, hogy a fiú vajon a nőket, a férfiakat vagy mindkettőt preferálja-e, mindenesetre, nem akarta, hogy netán azt higgye, csak az ellenkező nem megnevezésével ért egyet. Soha nem lehetett tudni, tőle pedig messze állt, hogy valakit ezzel hozzon zavarba.
 - Én... passz! Ha valaki tetszik, mindig megérzem: van benne az a... valami?! Nem tudnám megnevezni – vont vállat Charlie, arcán halovány piros foltokkal. Nem akart a szerelemről meg az efféle zagyvaságokról társalogni. Nem érezte magához közel a témát.
 - Az izmos vagy kevésbé izmos pasik?
 - Valahogy minde...
 Elakadt. Ó, ne. Szemei megteltek pánikkal, realizálva, hogy most valamit kikottyantott. Még mentegetőzhetett volna, talán valamiképp ügyesen kimagyarázhatta volna magát, azonban nem; nem fűlött hozzá a foga. Ha June nem érti meg, akkor valószínűleg a közelében senki. 
 - Bassza meg... - Charlie lehunyta szemeit, hátával nekidőlve a kanapénak. Öklével támasztotta az állát, miközben szíve heves dobbanásokkal jelezte, hogy még, még nem ölték meg. 
 A szőke hajú lányban feltámadt némi bűntudat - nos, ilyen helyzetbe sem akart hozni senkit, ó, hogy az a...! Néha viszont kíváncsiskodó énje nem éri el a féket. 
 Elmosolyodott, követve Charlie példáját a támlának dőlt.
 - Nekem azért vannak elvárásaim. Egy kicsit legyen izmos. De a túl kigyúrt...! Akkor már inkább a pálcikák.  
 és nem szóltak semmit, csupán az egymás között röpködő hálás és megértő pillantások adták tudtukra, mi fog változni eme kis tényecske napvilágra kerülésével: nos, semmi. Talán a bizalom, ami feljebb lépett a létrán.

|||





Titokban mindenki vágyik arra a bizonyos figyelemre, igaz? Hiába tagadja felhúzott orral, ott legbelül mégiscsak valaki karjaiban merülne álomba. Ez a dolog minden alkalommal megütötte Charlie-t, amikor látta Cedric-et és June-t, ahogy egymást piszkálva rohangálnak akár a kisgyerekek, vagy a kanapén, nyugodt ölelésbe fonódva beszélgetnek. Ők maguk lehettek volna a Yin és a Yang. Cedricnek éjfekete haja volt, mogyoróbarna szeme, bronzos bőre tökéletesen ellensúlyozta June világosságát. Még egy közös kígyójuk is volt! - Charlie rendszerint elhúzta rá a száját. Ki nem állhatta azt a vörös, sárga és fekete színű dögöt; aztán June egyszer felkapta Caspert a terráriumból és elszántan közeledve a fiú felé jelentette ki, hogy Charlie márpedig legalább egyszer a nyakába veszi.
 - Egyfolytában téged figyelt! Nem hagyhatod szegényt egész életében plátói szerelemmel küszködni.
 Így győzte le a csúszómászó kis izék iránti félelmét, a lány, illetve immáron nő segítségével, ki egy hónap múlva a család tagjának és Charlie egyik legjobb barátjának mondhatta magát.   

 A tragédia pedig, ugyebár, még közelebb hoz fájdalmat elszenvedő lelkeket... 




| 003. |


 - Kizárt, hogy felüljek erre a négylábúra!
 - Ne aggódj, nem kell külön menned! Felülsz mögém, és elszáguldunk a naplementébe.
 - Marha vicces.
 Keith vigyorgott; aztán nem bírta tovább, Charlie arcizmai is megadták magukat, és egy mosolygós sóhaj keretében ügyetlenkedve feltornázta magát a lóra. Az idősebb fiú egy hónapja győzködte a dologról, és a tény miatt, hogy az állatok nem igazán a szíve csücskei, bármennyire is gonosznak hangzik, nem akaródzott beadni a derekát Keith-nek. Aztán beleesett a fiú csapdájába, behálózta, még ha ezt nem is akarta bevallani. Három hónapja ismerték egymást. Nem túl hosszú idő, ámde hasonlóan veszélyes életet élő egyedeknek a barátság ritka és az alkalmon kapni kell. Charlie-nak szüksége volt valakire, aki bátorítja az élet apró boldogságmorzsáira, Keith pedig régóta vágyódott valaki olyan után, akiben képes több, mint barátként megbízni. 
 Most, hogy megtörtént, a szituáció néha ijesztővé vált. 
 - Beléd karolok, ha tetszik, ha nem, de én nem akarok repülni! – kiáltotta kétségbeesetten Charlie, amint a ló elindult. Karjait nyomban Keith dereka köré csavarta, s mindkettejüket meglepve, teljesen a fiú hátának simult. 
 Keith megköszörülte a torkát, ezzel leplezve egy másodpercre rárontó zavarát. Újból elvigyorodott.
 - Csak nyugalom, megérzi a félelmet.

- Kussolj! – Morgott Charlie, arcát belefúrva a fekete dzsekibe egy időre. Aztán eme procedúrát nyomban abba hagyta, amint rajta kapta magát, hogy bizony Keith illatát méricskélte. Lebiggyesztette a száját - jó illata volt.    
 - Leszakadni sem fog? 
 - Csak neked megpróbálja – kuncogott, majd megpaskolva szeretett jószágát, Teddy-t, gyorsított a tempójukon.
 Miért pont a lovakat kell szeretned? Egyáltalán ki ad Teddy nevet? Egy lónak...? - sóhajtott fel Charlie, majd fejét ingatva próbálta nem átadni magát a pillanatoknak, mi kissé nehezebbnek bizonyult a vártnál.
 Jól érezte magát. Élt.       
|||

 Keith-nek egy idő után feltűnt, hogy a kis hollóhajú ugrik az ördögi nőstény minden egyes szavára. Megjegyezte, amikor Charlie azt mondta, hogy ő mindenképp távol akar maradni az utcai harc részvételétől, egyedül June miatt nézi végig. 
   A szürkés szemekben valami furcsa érzelem a félelem mellett – aztán egy nap ő volt az, akit a koszos földre lökött a tömeg; pontosan a szőke hajú fiú lábai elé.